Hétköznapi történetek
Ma is elérzékenyültem egy kicsit...
Egy fiatalasszony és az anyósa
Az anyós nagyon régi vendégem. Pár éve eltört a lába, akkor házhoz mentem elvégezni a pedikűrt. És én az otthonukban nem pedikűrös voltam, hanem VENDÉG.
Sokat beszélgetünk, sok mindenről. Sok családi történetbe beavat.
Ez a hölgy már nagyon rég vágyott unokára. Kora tavasszal épp a "Covid-őrület" előtt megérkezett a kisember.
Négy hónapos lett a kisbaba, mire végre láthatta. Csak láthatta. Mert nem is merte kérni, hogy a karjában tarthassa! És nem is ajánlották fel neki a szülők! (Nem gondolom, hogy itt a járványhelyzet szólt közbe.) Aztán folyamatosan csak azt mesélte, hogy nincs is szükség rá, még arra sem kérik meg, hogy elvigye sétálni babakocsival. Pedig szívesen segítene, vigyázna a babára, hogy anyuka kapjon egy kis szabadidőt. Csak a másik nagymamát foglalkoztatják a fiatalok.
A fiatalasszony nem volt soha nálam, de történt egyszer, hogy benőtt körömmel küzdött. Az anyós közbenjárására kolléganőmnél találtunk időpontot számára.
Mondom neki, hogy milyen aranyos a kisbaba, sok képet, videót mutatott a nagymama, csak róla beszél, nagyon büszkék a nagypapával együtt.
-Nahát! -így az anyuka- Tényleg? Mi nem így érzékeljük! Még fel sem vette az ölébe! Azt hittem többet számíthatok rá..., anyukám nem tud jönni mindig vidékről.
Eszembe jutott anyukám és anyósom. Én az anyukámat eléggé igénybe vettem, amikor kicsi volt a gyermekünk. Mert őt olyan könnyű volt megkérni, és igazából nem is kellett kérni. Úgy érzékeltem, hogy anyósom nem aktivizálja magát. Anyukám erre azt mondta: -Ide figyelj! A lányom az a lányom, a menyem meg a menyem. (Az én anyám nagyon egyszerűen és világosan szeret fogalmazni, nem mellesleg nagyon szereti a sógornőmet!) -Anyósod nem akar alkalmatlankodni, kérni kell! Ilyen egyszerű!
Megtanultam. Tizenhét éve az anyósomat soha nem tudtam olyanra megkérni, amit ne tett volna meg szívesen! De soha nem ajánlkozott, mert soha nem akart alkalmatlankodni.
Ezt mondtam a fiatal anyukának:
- Hát akkor kérd meg az anyósodat! Nem fog ajánlkozni, de ha megkéred biztos szívesen segít! Csak kérd meg bátran!
Egy hónap múlva, amikor a nagyszülők jöttek hozzám kezelésre, amíg a nagypapa lábát kezeltem, nagymama tologatta a babakocsit az üzlet környékén. Amíg az ő lábát kezeltem boldogan mesélte, hogy már többször vigyázott a kicsire, úgy látszik szükség van rá is! A kis menye el tud menni például sportolni.
Nem észosztó vagyok, csak szeretem a vendégeimet...
És hogy jön ez a pedikűrhöz??? Tessék kérni! Tessék szólni, ha valami nem tetszik! Nem vagyunk gondolatolvasók! Nem vagyunk sértődősek sem! A sértődésről egy másik story-ban írok!
"Változókori változtatási kényszer...", avagy a (nem) sértődős story
Úgy alakult, (mindegy is, hogy miért) hogy egy régi vendégemnek a kolléganőmhöz sikerült időpontot biztosítani. Ahogy végeztek a pedikűrrel, odajött hozzám a hölgy, hogy egyeztessük a következő időpontjait nálam.
Este, amikor végeztünk a munkával a kolléganőm felolvasott egy üzenetet, amit a hölgytől kapott. Ebben az állt, hogy nagyon elégedett volt a munkájával, de hát, amikor időpont-egyeztetésre került sor nem akart engem megbántani...stb.
Másnap írtam a hölgynek, hogy örömmel értesültem róla, hogy elégedett volt a kolléganőm munkájával és át is írtam az ő határidőnaplójába az időpontjait.
Azért írtam és nem felhívtam, mert gyakran elfelejti az időpontjait és gondoltam, hogy így könnyen visszanézheti, ha elbizonytalanodna.
Én nem szoktam kertelni, idő hiányában meg nem érzelgősködtem, tényeket közöltem. Pont.
Jött a válasz:
"Nem szeretném lelki síkra terelni ezt a szimplán technikainak tűnő kérdést, de muszáj kiírnom magamból, mert nagyon kellemetlen nekem ez így. Semmiképp nem szerettem volna feszültséget vagy rossz érzéseket generálni senkiben(...) Mindig nagyon elégedett voltam a munkáddal. Sőt nagyon sokat köszönhetek Neked. Mestere vagy a szakmádnak és ezen felül emberileg is közel éreztelek magamhoz. Szeretem a stílusodat, humorodat, intelligenciádat, szakmai elkötelezettséged. Azonban változókori változtatási kényszerek vezérelnek sokszor engem mostanában. Semmiképp nem szeretném minősíteni vagy épp összehasonlítani a munkátokat. Két szakmailag tökéletes ember vagytok a szememben. Most épp a kolléganőd kezei estek jól nekem, s a "változatosság gyönyöre".
Nagyon bántana, ha megbántanálak mindezzel (...) Változatlan hálával és megbecsüléssel, sőt, mi több, szeretettel:"
Aláírás
Én válaszom:
"Kedves...!
Jajj! Nekem nincs időm ilyen hosszan írni, bár így utólag gondolom kellett volna...
Bennem semmilyen rossz érzés, vagy tüske nincs e miatt. Én itt nem tűröm el a vendég irigységet egyik kollégámtól sem és példát is kell mutatnom ezen a téren. Ilyet csak olyanok "engednek meg maguknak", akik nem biztosak a képességeikben. Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy megsértődöm, vagy itt bármi feszültség kialakul. Köszönöm a dicsérő szavakat!
Ez a "váltózókori változtatási kényszer" nagyon tetszik😀😀😀, ezt lopom!
Puszi"
Kedves Olvasóim!
A válaszomban benne van minden, de most itt hozzátennék még.
1. Szolgáltatók vagyunk. Mindenkinek joga van olyan szolgáltatást igénybe venni, olyan szolgáltatónál amilyet szeret, amivel és akivel elégedett. Ha valami probléma adódik azt nemhogy illik megbeszélni, de úgy tisztességes.
2. Amikor sok éve igénybe veszünk egy szolgáltatást (főleg szépségiparit, egészségügyit), ugyanannál a szakembernél, akkor óhatatlan, hogy ott kialakuljon egy kellemes emberi kapcsolat, szimpátia. De ennek ellenére is felmerülhet az igény a változtatásra! Ez természetes. (Én például 2 kozmetikushoz járok felváltva...)
3. Az a szolgáltató, aki ilyenen megsértődik, az nem biztos magában. Aki biztos a képességeiben az tudja, hogy ilyen esetben nem éri semmiféle veszteség.
4. A szolgáltató is ember. Akinek évek óta kialakult vendégköre van, hétről-hétre, hónapról-hónapra ugyanazokkal a vendégekkel találkozik. Néha jól esik, ha új vendéget tud fogadni.
5. A vendég tisztességesen, a szolgáltató pedig méltósággal búcsúzzon!
Kedves megemlített régi vendégem! Nélküled e sorok nem íródtak volna le. Köszönöm!
❤Szeretem azokat a pillanatokat...,
...amikor véletlenül nálunk találkozik össze két régi ismerős.
Hallgató a volt egyetemi tanárával, védőnő anyukával, tanítónéni régi
kisdiákjával, beteg az orvossal, vagy volt osztálytársak. Többnyire mosolygós,
vagy éppen megható helyzetek ezek. Ilyenkor mindig azt mondják, hogy:
"Milyen kicsi a világ...!"
És olyankor én hozzáteszem:
"Igen. És itt van a közepe!"😊😀😉
